DUNAÚJVÁROS

         NAPJAINKBAN

A köszörűs kétszer csenget

 

 

Délelőtt tíz óra, még nincs olyan nagy hőség. Gondolkodom, most menjek vásárolni vagy délután négy után? Ha délelőtt megyek, az jó, mert nincsenek olyan sokan az áruházakban, és a pénztárnál nem kell végigvárni egy hosszú sort. Viszont délután többnyire összetalálkozom valamelyik régi ismerősömmel, vagy régi kollegámmal. Ilyenkor váltunk néhány szót, vagy elbeszélgetünk. Nem a beszéd hiánya fontos nálam, mert az aktuális témákra itt a családom vagy a szomszédok. Gyarló ember létemre szeretem tudni, mi történt a másikkal az elmúlt hónapok vagy évek alatt, míg nem találkoztunk. Azt hiszem, ez is tartozéka az életünknek. Ahogy megtapasztaltam, bizony sok minden történhet az emberrel egész rövid idő alatt is, és ebben több a rossz, mint a jó. Például, ahogy az utóbbi hetekben bebizonyosodott, jöhet váratlanul egy óriási vihar és kiforgathat mindenből, amit egy élet munkájával, keservesen megteremtettünk.

A létezés még nem élet, mondta volt vala, Alfred, Lord Tennyson. Én pedig, némi bölcsességgel, azt fűzöm hozzá: Az élet egy nagy kaland. Ha nem teszünk mást, mint hagyjuk magunkat sodortatni az árral, akkor is megtörténik velünk minden, ami keserűvé vagy kellemessé teszi az életünket.

Míg fiatal az ember, állandóan a jövőt vizslázza, hogyan, mivel kellene jobbítani az életén, lehetőleg úgy, hogy a kockázatból jól jöjjön ki. Amikor pedig elértük az idős kort, akár akarjuk, akár nem, állandóan visszapillantgatunk az előző életünkre, és akkor már tisztán látjuk, mit, hol rontottunk el, vagy mikor döntöttünk helyesen.

Az is a délelőtt mellett szólt, hogy délutánra vártam az unokáimat, akik az életem értelmét jelentik. Már előre fülembe cseng a drága hangjuk, ahogy egy mást félbeszakítva számolnak be a gyerekes történetükről. Szép zene a fülemnek. Hogy ez így van, az köszönhető a szüleik jó nevelésének is.

 Megszólalt a kapucsengő. Na, ez is éppen a legjobbkor jön, gondoltam bosszúsan, mert már éppen indulni készültem.

— Csak a szórólapokat hoztam, tessék beengedni, kérlelt egy női hang. Nem tartottam fontosnak a túlzott óvatosságot, megnyomtam a kapu nyitógombját. Végül is, ennek köszönhettem, hogy a pénztárcámat nem felejtettem a konyhaasztalon. Közben rátévedt a tekintetem a vízcsapra. Előrelátásból, mielőtt indultam, megittam egy pohár vizet. Igen, vizet. Nem vagyok híve azoknak a löttyöknek, amit az üzletekben árulnak. Aztán meg az ablakra tévedt a tekintetem.  Nem hagyom nyitva, sőt a szobait sem, döntöttem el, jóllehet hét ágra sütött a nap. Egyszer már előfordult velem, hogy mire hazamentem, a függönyből csavarni lehetett a vizet.

            Óvatos, alig hallható kopogást hallottam az előszoba ajtaján. Ez egy ilyen nap, gondoltam, és fontolgatás nélkül kinyitottam. — Mit óhajt? — kérdeztem az ajtó előtt topogó, született barna bőrű, harminc év körüli férfitól, aki, számomra ismeretlen, szerszámot szorongatott a kezében.

            Ezt sem az idei nyáron barnult le ilyen egyenletesen, gondoltam. Aztán eszembe jutott , hogy itt valami nem kerek.— Ki engedte be a kapun? — rivalltam rá.

— Aki a szórólapokat szortírozta. Ő kifelé tartott, én befelé...

            Na, majd adok én neki, öntött el a méreg. Így aztán bárki kihasználhatja az alkalmat. — Szóval, minek köszönhetem a látogatását?

— Köszörűs vagyok, naccsága, bármit megköszörülök, ami életlen.

— Köszörűs? — csillant meg a szemem. — köszörűs? — ismételtem meg, s alig tudtam megemészteni, a rövid, sokat ígérő szónak az értelmét. Mára már teljesen kiment a divatból, hogy a vállalkozók házhoz járjanak felkínálni a szolgáltatásaikat.

— Csak van a nacsságának életlen kése vagy ollója, nem? Olcsón megszámítom a munkám, és nem lesz panasz rá. — Erősködött a férfi, látva

a bizonytalanságomat.

Eszembe jutott, hogy mindkét körömvágó ollómra ráférne az élesítés, de úgy véltem, ha most elhúzom az időt, az elmenésből már nem lesz semmi. — Nem mondom, hogy nem kellene... Kellene, de sajnos erre most nincs időm — válaszoltam, szinte bocsánatkérően — Esetleg majd egy másik alkalommal — Tettem gyorsan hozzá, amikor megláttam a megejtően könyörgő tekintetét. — Itt lakik a városban, vagy a környéken? — kérdeztem, anélkül, hogy különösen érdekelne.

— Én nem, csak a sógorom (megnevezett egy közeli falut). Most összedolgozunk. Nekem is van négy gyerekem, meg a sógoromnak is, valamiből el kell tartani őket.

— Tényleg sajnálom, hogy nem segíthetek.

Most a férfinak csillant meg a szeme. — Kaphatnék, nagycsága egy pohár vizet? — vágta ki, mint aki nagyon fontos hírrel köszöni meg jóindulatomat. — Megszomjaztam ebben a melegben — tette hozzá, és felnézett az égre, úgy hátra hajolva, hogy szabályosan eltűnt a szem feketéje

Már-már éppen kimondtam, hogy ne tartson fel, mert sietésben vagyok, de mást gondoltam. — Várjon — mondtam kurtán, és magamnak sem tudtam számot adni, miért, becsuktam a férfi orra előtt az ajtót. Megtöltöttem egy műanyag poharat vízzel, újra kinyitottam az ajtót, hogy átadjam, azonban a köszörűs már elpárolgott. Megrántottam a vállam. Ő tudja, jegyeztem meg magamnak.

            Éppen tizenegyet mutatott az óra, amikor végre elindulhattam. Ismét nem tudtam, miért, de kivételesen a biztonsági reteszt is kulcsra zártam. Erre egyébként, csak akkor került sor, ha elutaztam, vagy hosszabb időre mentem valahová. Akkor is csak azért, mert a lányaim a lelkemre kötötték.

— Ti, mindig túlzásba viszitek az aggódást — válaszolgattam. — Csak azokhoz törnek be, akiknek nincs közvetlen szomszédjuk.

— Drága, anyósom — mondta egyszer fejcsóválva az egyik vejem —, azt kell hinnem, csukva tartja a szemét, amikor a tévében rablásokról van szó.

*

Kényelmesen lépkedtem, mert nem voltam időhöz kötve. Amikor még dolgoztam, megfogadtam, ha nyugdíjba megyek, soha, sehová nem fogok rohanni. Rohantam egész életemben eleget, különösen, amikor a gyerekeim óvodába, iskolába jártak. A vásárlást is nekem kellett lebonyolítani. Nem azért mert a férjem nem szíveset tette meg helyettem, de soha nem azt hozott, amire kértem, az árakhoz pedig semmi érzéke nem volt.. A másik; előfordult, hogy ott az üzletben sütöttem ki, mi legyen a vacsora, vagy a vasárnapi ebéd. Persze, ha nem áll fenn az örökös spórolás, a hét bármelyik napján kigondolhattam volna. Nem kis dolog ám, úgy kigondolni; finom is legyen, szívesen egye is a családom, és nem utolsó sorban, az ár is megfeleljen. Az én nagymamám, mindig azt mondogatta, az egyszerű emberek, vagy a nagycsaládosok tudnak igazából jól főzni, mert a szükség ráviszi őket, hogy kevés pénzből jót főzzenek.

Valami jópofa, de kényelmes szandált akartam venni, megálltam egy cipőbolt előtt. Egyszer csak, megszólalt valaki a hátam mögött.

— Jaj, de jó, hogy találkoztunk, éppen rád gondoltam.

            Udvariasan rámosolyogtam a volt kolleganőmre, jóllehet vele ellentétben, nem örültem a találkozásnak. Ő az a kekeckedő embertípus, akivel hosszú beszélgetést nem tanácsos folytatni. Bármit mondtak vagy mutattak neki, mindenben talált, látott valamit, amit lebecsülhetett, leértékelhetett A rendszerváltás óta, bárki volt a kormányon, minden intézkedést, rossznak talált, minden  javításra szorult. Ő viszont, mindenben tudta a tutit.

— Na, mit szólsz a választásokhoz? — kérdezte, és máris készült maga megadni a választ.

            Bár néhány pillanatig bennem rekedt a levegő, igyekeztem belefojtani a várható szóáradatot. — Most így hirtelenében... Nem is tudom...

— Látom, téged sem vet fel a lelkesedés — nézett a pofámba gátlástalan sajnálkozással. — Persze ezen nem is csodálkozom. Ti, politikailag tájékozatlanok...

Na ebből elég, ugrott fel torkomba a gyomrom. Erőt vettem magamon, és keményen közbevágtam — Tudod, mit? Most nincs időm, de felhívlak telefonon és elcsevegünk.

            A mosoly ráfagyott a kolleganőm arcára, bosszúsan válaszolt: — Addig azért ne álljak egy lábon, ugye?

Egyedül maradtam. Felpillantottam az égre, egy ártatlan bárányfelhő kúszott nagy magasságban a fejem felett. Máskor rá sem hederintettem, de abban a pillanatban, a tévé híreket figyelemmel kísérve, beágyazódva a tudatomba, fenyegetésnek vettem.

Ja, igen, a vihar. Már nyugdíjas korú vagyok, de ilyen évet, mint a 2010. még nem éltem meg. Sőt, talán még azt is el lehet mondani 1879. március, a szegedi árvíz óta, ekkora pusztítást nem vitt véghez a víz, óriási viharokkal megspékelve, mint az idén. Az unokám kedvenc mondását idézve: „Erre kössenek csomót" az illetékesek, akiknek feladatuk lesz a minimumra csökkenteni a károk anyagi hatásait. A soproni barátnőm azt írta emailben, hogy a kertjükben térdig áll a víz, hiába palántáztak, mindent kimosott.

Az biztos, amiket a tévében mutattak, azt szívet tépő drámának éltem meg. Százával váltak családok hajléktalanná, és akinek nem vált lakhatatlanná a háza, olyan károkat kellett elszenvedniük, amihez egy élet kell, hogy kiheverjék.

Mire kiválasztottam magamnak a megfelelő szandált, dél lett. Még friss kenyeret is venni akartam, de hatalmas tömött felhőt láttam közeledni a város fölé. Azt is megállapítottam, a sötét felhő felett vastag, hófehér jégfelhő úszik. Ez nem itt fogja elpotyogtatni a terhét, állapítottam meg. Valóban nem. Este mutatták a tévében, hogy valahol tojás nagyságú jégeső esett és kétszáz házat vert tönkre, betörte a kocsik szélvédőit, a fákról egy szálig leverte a gyümölcsöt.

Szegény Magyarország, küldtem egy nagy fohászt az ég felé, nem elég, hogy a lakósság hatvan százaléka a létminimum alatt él, még a természet is tett rá néhány lapáttal, gondoskodott róla, hogy családok földönfutóvá váljanak. És ezek száma nem kevés Talán, ha ismernénk az élet, az időjárás forgatókönyvét, fel tudnánk készülni a rosszra, hogy enyhítsünk a sorsunkon.

Amikor haza értem, és beléptem a lépcsőházba, az egyik lakó éppen jött lefelé a lépcsőn. —  Hallottad, mi történt? — kérdezte az izgalomtól hevülten.

— Nem, de te majd elmondod.

— Képzeld — zihálta, és akadozva jöttek elő szájából a szavak. — rablás történt. Vágó nénit kirabolták, ráadásul fényes nappal.

            A megdöbbenéstől sóbálvánnyá merevedtem, szinte meg kellett emésztenem a hallottakat. Másodpercek múltak el, mire szólni tudtam. — Vágó nénit? Azt a beteg, nyolcvanhat éves asszonyt? Kik merészelték... Kik voltak a merénylők?

— Egy férfi köszörűsnek adta ki magát. Vágó néni beengedte, a férfi pedig, már az előszobában mobilozott egy másik férfinak, hogy hozhatja a szerszámokat. Ő rekordgyorsasággal meg is érkezett, aztán közös erővel kirabolták. Előtte Vágó néni száját, a saját konyharuhájával betömték, és a radiátorhoz kötözték.

— Jézusom! — hörögtem, szinte magamon kívül. — Mit vittel el?

— Pénzét a szekrényből, és amit két sporttáskába be tudtak tömni.

            Az ájulás kerülgetett. — Hát ezt megúsztam — szaladt ki a számon.

— Te igen, meg én is, mert mi nem engednénk be egy gyanús külsejű férfit sem a lakásunkba.

            Nyeltem egyet. — Nem sokon múlott, hogy nem engem raboltak ki.

— Mit nem mondasz! Te nem lennél olyan ostoba...

— A becsületes emberek a leg ostobábbak a világon.

            Felkeltettem a lakó gyanúját. Sandán nézett rám. — Azt akarod mondani, hogy veled is történt már ilyesmi.

— Még nem, de nem sokon múlott — vallottam be bűnbánóan, és elmeséltem a köszörűssel való találkozásomat.

— A mindenit! — kiáltott fel a lakó. — Tehát te is láttad az illetőt? Na, ez nem semmi! Gyere. menjünk Vágóékhoz, még ott vannak a rendőrök, biztos örülnek majd a hasznos információnak

— Nem azért mondtam el — szabadkoztam, de tudtam, a kihallgatásomat nem lehet elkerülni. — Rendben — bólintottam. — Annyit várjál, míg megnézem a lakásomat. Feleslegesen aggódtam, a biztonsági retesz elriasztotta a rablókat.

*

            Vágó néni ernyedten ült egy fotelban és dagadtra sírta a szemét. Elvitték az összekuporgatott pénzét és az egész nyugdíját, azon kívül, minden mozgatható kisebb értékes tárgyat. Még azt a lehetőséget sem hagyták meg neki, hogy végszükség esetén pénzzé tegye. — Istenem, ha ezt a fiam megtudja, hüppögte és a kétségbeesés mélyebbre barázdálta az arcát.

— Mért, mi történik, ha megtudja?

— Nem tudom, csak azt, hogy százszor is elmondta, ne engedjek be idegent a lakásba. Azt hittem, velem nem történhet meg ilyesmi.

— Majd én beszélek vele — ígértem meg nagylelkűen. Különben, ahogy ismerem a fiát, egy rossz szót sem szól majd. Inkább örülni fog, hogy Vágó néninek nem történt baja.

            Az idős asszony szemében újra könnyek gyűltek, de azért lenyugodott. Hálásan mosolyogva válaszolt: — Igaz, ő nagyon jó gyerek, mindig, mindent a kedvemre tesz.

— Na, látja, Vágó néni. Ezt sem mondhatja el minden anya a gyerekéről.

*

A következő nap, amikor a rendőrségre mentem, elújságolták, hogy meg van a két betörő. A pénzből hiányzik ugyan valamennyi, de az értéktárgyak, mind meg vannak